A tájköltészet visszatérő motívum a magyar irodalomban. A szülőföld, az Alföld, a Balaton-felvidék, az Erdélyi-bércek gyakran megihlették költőinket, így kedvelt téma művészi kifejezésükben. Petőfi Sándor és József Attila két különböző korszak szülöttje, tájverseik közös vonásait mégis kiválóan szemléltethetjük A puszta, télen és a Holt vidék összehasonlításával. Közel száz év telik el a két vers megszületése között, ám az alföldi róna látványa, a paraszti lét sivársága mit sem változik, a tájegység, mint a társadalmi lét szimbóluma azonos jelentéstartalommal bír. Alapvető különbség viszont, hogy Petőfinél az Alföld sokkal inkább, mint szülőföldje, a számára legkedvesebb vidék földrajzi szépségei miatt fontos, illetve a szabadságot jelképezi, míg József Attilánál mélyre hatóbban kell boncolgatnunk a mögöttes tartalmat. Ezt talán József lélektanilag rezignáltabb, elégikusabb, filozófikusabb hangvétele is alátámasztja. A társadalmi létből való kiábrándultság és kiútkeresés viszont ugyanolyan fontos, a paraszti lét sivársága azonos problémákat hordoz.
A két vers tartalmi-gondolati különbségeit szerkezetük egyértelműen tükrözi. A Holt vidék rímképlete a-a-b-b-x, a szótagszám 8-8-8-8-3, ami a szaggatottságot, a bizonytalanságot fejezi ki, és József Attilára jellemző egyedi játékot és érdekes hangulatot ad a soroknak, hasonlóan, mint a Születésnapomra című versében. Mindkét költemény a téli pusztát mutatja be, mely évszak a természetben az átmeneti vegetációt, az emberi létben az örök nyugalmat, a halált jelenti, amire már a vers címe is utal. A mű alapvetően klasszikus felépítésű, kívülről haladunk befelé, majd a végén a költő összegez. A tájkép bemutatásával indul a vers, látjuk a mezőt, a tavat, az erdőt. A kietlen, fagyos, téli tájat érzékletes költői képekkel és alakzatokkal tárja elénk József, sokszor találunk szinesztéziát („sűrű csönd, kövér homály, csattogó fagy”), valamint alliterációt is („káka kókkadón, sorakozó sovány”). Az utolsó előtti versszakban meglátjuk a paraszt embert, aki kis szobában kis emberként, csak harasztot szívogat. Léthelyzete kilátástalan, egyhangú és embertelen, mint a téli puszta. A halál, az elmúlás gondolata végigkíséri a verset, a szerkezet és a költői képek pedig segítik a mögöttes tartalom megjelenítését, melynek lényege a kiábrándultság, a létbizonytalanság, a társadalmi rétegek közti különbség szomorú valója. Ez az uraság megjelenítésével csattan az utolsó versszakban, és az osztály enyhén ironikus bemutatásával a költő összegzi: úr és paraszt közti mindennemű különbség örökérvényű. („Övé a tó s a jég alatt/ neki bujnak a jó halak/ iszapba.”)
Petőfi versének tájképe szinte azonos József Attiláéval, ám kevesebb háttértartalommal bír, más a szerkezeti felépítése, valamint Petőfi személyes kötődése az Alföldhöz jóval erősebb, mivel ott született. A romantikus tájképeszmény ellenére neki az Alföld jelentette a megnyugvást, a végtelenséget tengersík vidékével. A vers stílusa olykor Petőfire jellemzően anekdotázó, és a tájkép bemutatásának könnyed hangvétele miatt úgy tűnik, mintha a lírai én egy meleg szobából szemlélné a téli tájat. Eltérő tehát a vers indulásánál érzékelhető hangulat, mint Józsefnél. A következő versszakokban a téli természet tárul elénk. A tanyák, és a gazdasági épületek után az 5. és 6. versszakban képet kapunk az emberekről is, a betyár és a dohány szétválaszthatatlan szimbiózisáról, és az unatkozó csaplárosnéról. A 7. és 8. strófában ismét kitekintünk a természetbe, de immáron dinamikusabb képekkel („Most uralkodnak a szelek, a viharok”), mely szelek minden bizonnyal március 15-e hírnökei. A könnyed nyugalomnak hirtelen vége szakad és az évszak kemény természeti harcait érzékelhetjük. A vers rímképlete a-a-b-b-c-c, nyugodtabb, mint Józsefnél, valamint költői képei is letisztultabbak, inkább a hasonlat és az allegória eszközeivel él. „Mint kiűzött király országa széléről, /Visszapillant a nap a föld pereméről, /Visszanéz még egyszer /Mérges tekintettel, /S mire elér a szeme a tulsó határra, /Leesik fejéről véres koronája.” Ezzel a mesés allegorikus képpel zárja Petőfi a verset, melyben a téli napot a kiűzött királyhoz hasonlítva utal a változás szeleire, a közelgő forradalomra.
Egyértelműen kijelenthetjük tehát, hogy a táj, az évszakok, a természet, mint ihlető erők, és a társadalmi problémák művészi eszközökkel kiválóan párhuzamba állíthatók, ahogy ezt két letűnt kor nagyja is felfedezte, majd lefestette verseiben. Úgy gondolom, hogy léthelyzetünk, társadalmi problémáink az évszázadok alatt mit sem változtak, talán csak más nevet és mindig más-más köpenyt kaptak. A szociális különbségek és a kitaszítottság érzése napjainkban is komoly háborúk és lelki forrongások okozói, melyet költőink a puszta emberével ellentétben képesek voltak felismerni, és szavakkal, de olykor puszta kézzel is harcoltak a szabadságért és az egyenlőségért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése